Hogyan kaptam ihletet a történet megírásához?
2015. késő tavaszának egyik éjszakáján történt velem, életemben először, hogy megálmodtam egy történetet. Persze, nem az egészet, csak egy részletét. A főszereplő lány én magam voltam. Arra emlékszem, hogy sírtam, és azt kiabáltam: „Ne vegyék el tőlem! Dominic nagyon jó ember! Olyan, mintha az apám lenne, és nagyon szeretem őt! Kérem, ne vegyék el tőlem!”
Az említett Dominic álmomban Vin Diesel volt, vagy legalábbis egy rá nagyon hasonlító személy. Emlékszem, hogy csak állt ott tőlem nem messze, és engem nézett, szomorú tekintettel, de ugyanakkor egyfajta beletörődő mosollyal. Ez a kétfajta szomorúság hatotta át az egész történetet: egy kamasz őrjöngő, dühöngő fájdalma és egy felnőtt megtört, beletörődött szenvedése. Emlékszem, amikor felkeltem, könnyes volt a szemem, a szívem pedig hevesen dobogott. Ki tudja, talán tényleg kiabáltam és sírtam álmomban, de erről senki nem számolt be később. Az biztos, hogy nagyon mély nyomot hagyott bennem ez az álom, és már akkor eldöntöttem, hogy ebből regényt írok. Azonban nem kezdtem hozzá 2015. szeptember 25.-ig, addig csak érleltem magamban a látottakat, barátkoztam a jelenettel, a szereplőkkel. 

Miért pont Vin Diesel?
a Halálos iramban 2001-es megjelenése óta nagy rajongója vagyok a filmnek, mondhatni, hogy azon és a számítógépes játék-változatán nőttem fel. De hogy miért pont Vin Diesel-lel álmondtam, nem tudnám megmagyarázni. Nem vagyok az a fajta lány, aki csak a külseje miatt szeret egy sztárpasit. Nekem kell, hogy adjon valami pluszt ahhoz, hogy aztán a rajongója legyek. Nos, Vin Diesel adott, mégpedig elsősorban az FF filmeken keresztül, Dominic Toretto karaktere által. Először is: bár Dominic keveset beszél, de az nagyot üt. Ez az első, ami megfogott benne, mert én sem vagyok szószátyár, de ha megszólalok, akkor azt általában mindenki megjegyzi. A következő, és talán még fontosabb, a család szimbóluma, ami nagyon erőteljesen áthatja az összes részt. Számomra ezt legjobban a 7. részben elhangzott mondat jelzi, amikor is Dominic azt mondja: „Nekem nincsenek barátaim. Családom van.” Ha pedig belegondolunk, hogy ezek az emberek a valóságban is ilyen összetartó kapcsolatban állnak egymással, még inkább vonzóvá teheti számunkra a filmet. Végül, de nem utolsó sorban pedig a hit is jelen van, még ha kicsit burkoltan is az étkezések előtti imádságokba csomagolva. Számomra ezekben a filmekben Dominic az a személy, aki - bár nem a fő-főszereplő, mert az ugyebár, főleg az elején még Brian – az egészet összefogja, értelmet ad neki. 

Akkor Dominic Carter=Dominic Toretto?
Természetesen nem, hiszen amúgy sem szokásom más könyveket, filmeket leutánozni. Tény, hogy Dominic Carter karakterét bizonyos szempontból Dominic Toretto ihlette, mint az előbb is említettem, de a ennyiben, és a Dominic névben nagyjából ki is merülne a hasonlóságok. Amiben még hasonlít rá, az az autók. Márpedig egy ilyen karakter egyszerűen nem képzelhető el autók és sebesség nélkül! Az én Dominic-om ugyanis édesapa, komoly pedagógiai háttérrel rendelkezik, és felelősségtudatos keresztapa, akinek mindennél fontosabb a család és a barátok, de ami talán még mérvadóbb, a szerelem. Igen, merthogy az én Dominic-om legnagyobb fájdalma az, hogy elhagyta őt a felesége, aki egyben élete első és egyetlen szerelme, Leilla.

Miért pont "Nereida"?
Mindig gondosan odafigyelek a névválasztása, mert szerintem a név nagyban meghatározza a személyiséget. Amikor felkerült az első rész, vegyes véleménnyel voltak Nereida személyiségét illetően: volt, aki meglátta benne, ezzel együtt pedig a szemlyiségében rejlő különlegességet, de olyan is volt, akit egyenesen irritált a stílusával. Azóta sokat gondolkoztam ezen, és rá kellett jönnöm, az utóbbiaknak igaza volt annyiban, hogy Nereida karaktere nem forrott ki akkor és ott. Igazából szerettem volna kilépni a sablonos főszereplők világából, ezért hát egy meg nem értett, fájdalmakkal teli, árván maradt kamaszlánnyá formáltam, aki csak később mutatta volna meg az igazi arcát. De amit biztosan megtanultam: ebben az esetben bizony lényegre törőnek kell lenni, bizonyos értelemben. Az viszont tény, hogy Nereida egy különleges személyiség, de rá kellett jönnöm, hogy egy önálló történetben nem állja meg a helyét, mert nem elég karakán ahhoz, hogy egymaga vigyen egy sztorit.

Három rész
Az Állandó változás c. regényemet eredetileg három részesre terveztem: Past Continuous, Present Continuous és Future Continuous. Az első kettőt teljesen megírtam, de a harmadik felénél jöttem rá, hogy bizony nagy eltértem a lényegtől. 

Hogyan döntöttem el, hogy beküldöm a pályázatra?
Már az is merő véletlen volt, hogy befejeztem a sztorit. December 31. volt a leadási határidő, én pedig december közepe táján ütöttem le az utolsó pontot, majd pár órával később, teljesen véletlenül megtaláltam az Aranymosás pályázati felhívását, amit, bár korábban is olvastam, de nem igazán foglalkoztam vele. Ezt viszont egy Isteni jelnek vettem, de még így is kivártam az utolsó pillanatig: december 30.-án este küldtem el a kiadónak a regényemet. Nagy reményeket fúztem hozzá, de persze nem éltem bele magam a dologba. Mégis, éreztem, hogy ezzel a történettel talán elérhetek valamit, ha nem is a teljes győzelmet, de valamit, ami meghatározó lesz számomra. Ugyanakkor nagyon féltettem is az Állandó változást, kábé úgy, mintha egyszülött gyermekem lenne, akinek most el kellett engednem a kezét, hogy kiszolgáltassam idegen embereknek. Érdekes érzés volt, de mindenképpen megérte. :)

A legnagyobb kérdőjel számomra...
Amire azóta sem jöttem rá, hogy miért vélték felfedezni az én történetemben a Twilight-ot? Azt a bizonyos autóból-kiszállós-fenyegetős-jelenetet tényleg nem onnan vettem, már csak azért sem, mert a Twilight egyáltalán nem tartozik a kedvenceim közé, csupán egyszer láttam a filmet, valamint a 2-3. részt olvastam egyszer. Ráadásul Dominic egyáltalán nem hasonlít Edward-hoz, de ez minden bizonnyal egy ékes példája annak, hogyan dekódolják az olvasók/hallgatók az általunk megírt/elmondott szöveget. :)