(...)mikor elérkezett a négy óra, villámgyorsan átöltöztem, és szinte rohantam ki a parkolóba, ahol a megbeszéltek szerint már ott várt engem Darren. Olyan volt, mintha az előző este óta egy örökkévalóság telt volna el. Mikor megláttam, legszívesebben megöleltem volna, de persze nem tettem. Hát csak igyekeztem úrrá lenni izgatottságomon, miközben odasétáltam hozzá.
- Szia –köszönt mosolyogva, majd lehajolt, és adott két puszit az arcomra. Most én is viszonoztam ezt a gesztust, és ettől csak még szélesebb lett a mosolya. –Indulhatunk?
- Persze. Hova megyünk?
- Igazából arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet. Van itt egy sétálóutca, ott lehet a legfinomabb fagyit kapni.
Szóval gyalog indultunk hát el. Nagyon különös érzés volt vele sétálni, valamiért úgy éreztem, mindenki minket bámul, én pedig, hát nem tagadom, roppantul örültem neki, hogy egy ilyen jó pasi társaságában vagyok!
- És, milyen napod volt? –kérdezte egyszer csak.
- Egész jó, csak kicsit fárasztó. Rengetegen voltak, de hát ez érthető, mert most már itt a nyár és több a szabadideje mindenkinek.
- Már akinek, nem igaz? –nevetett. –De ha fáradt vagy, akkor menjünk haza…
- Jaj, nem azért mondtam –ráztam a fejem. –Különben is, egész nap erre a találkozóra vártam –bukott ki belőlem. Darren boldogan elmosolyodott, és egy pillanatra megfogta a kezem.
- Én is nagyon vártam már, hogy újra lássalak. Egész nap csak rád tudtam gondolni.
Nem is tudom, lehet-e még fokozni ezt a boldogságot!
Nemsokára elértünk a fagyizóhoz, ahol nagyon bő volt a választék, és tényleg nagyon finom fagyit készítettek. Megállapítottuk, hogy mindketten szeretjük a gyümölcsös-csokis kombinációt, a mentás dolgokat viszont ki nem állhatjuk, továbbá, hogy akkor jó egy fagyi, ha krémes, nem pedig, ha vizes. De az abszolút közös pont a cukros tölcsér volt, amit eddig rajtam kívül mindenki „felesleges pénzkidobásnak” és „teljesen értelmetlen hülyeségnek” tartott.
- Bevallom, még soha nem ettem azelőtt banános-csokis kekszes fagyit –mondta, mikor már fizettünk és újra elindultunk a sétálóutcában.
- Én is elég bevállalós voltam az epres-fehércsokissal –nevettem.
- Olyat még én se ettem.
- Megkóstolod? –nyújtottam felé a tölcsért.
- Csak akkor, ha te is az enyémet –mosolygott, és ő is felém nyújtotta az övét. Végül egyszerre kóstoltuk meg egymás fagyiját, nekem pedig eszembe jutott az a mondás, hogy „a tenyeréből eszik”, és kuncogni kezdtem, aminek következtében sikerült magam kicsit összekenni fagyival.
- Most úgy nézel ki, mint egy kisgyerek –nevetett, majd odanyúlt, hogy letörölje az arcomról a fagyit. Hülye módon apa jutott eszembe, mert mikor kicsi voltam, ő is ugyanezzel a mozdulattal törölte le az arcomról az esetleges koszt vagy maszatot. Csak ő természetesen nem váltott ki belőlem ilyen hatást, mint Darren, akinek most olyan intenzív lett a tekintete, hogy szinte beleszédültem. Darren tovább simogatta az arcomat, de én éltem a gyanúperrel, hogy már rég nincs mit letörölni róla…
- Claire! Claire!!
Zavartan pislogtam párat, de mikor ismét hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja, akkor rájöttem, hogy nem hallucinálok. Szétnéztem hát, a hang forrását keresve, és akkor egyszer csak elénk toppant apa, aki ki tudja, mióta loholt már utánunk, mert eléggé ki volt fulladva. –Végre, hogy meghallottál.
- Apa, te mit keresel itt? –kérdeztem, nem kicsit idegesen, és akaratlanul is közelebb húzódtam Darren-hez, aki teljesen értetlenül állt a helyzet előtt.
- Téged kereslek, kislányom! Felhívtak ma reggel, és mondták, hogy beköltöztél a lakásba. Én pedig egyből autóba ültem, és eljöttem érted.
- Hogy… Mi?! Eljöttél értem? –ismételtem döbbenten, és csak a fejemet ráztam. –Nem, apa, maximum hozzám jöttél, bár annak se látom túl sok értelmét. Megmondtam, hogy nem akarlak látni téged.
- Claire… Beszéljük ezt meg, de… Nem lehetne négyszemközt? –kérdezte apa, és közben gyanakodva pislogott Darren-re.
- Persze, már megyek is, és… -kezdte Darren, én azonban megfogtam a kezét, és kihívóan néztem apára.
- Hogyha valamit mondani akarsz, akkor csak nyugodtan. Darren a barátom, és nincsenek előtte titkaim.
- A… A barátod?! –hüledezett apa, és alaposan végignézett Darren-en. –De hát minimum negyven éves!
- Csak harmincöt –helyesbített Darren, és megpróbálkozott egy magabiztos mosollyal, miközben kezet nyújtott apának. –Darren Whittard vagyok, de talán emlékszik rám, úgy öt évvel ezelőtt voltam egy konferencián, és…
- Én csak az igazán fontos embereket jegyzem meg –vetette oda apa, mire Darren arcáról kissé lehervadt a mosoly.
- Ne sértegesd! –néztem apára villámló szemekkel.
- Jaj, Claire, te pedig ne hülyéskedj már! Azt hiszed, beveszem ezt a mesét a barátodról? Soha nem jártál még együtt senkivel, majd pont egy ilyennel fogod elkezdeni!
- Nem csak neked van jogod a szerelemre, apa! –vágtam közbe indulatosan, és még erősebben szorítottam Darren kezét. Most, hogy ő mellettem volt, sokkal erősebbnek éreztem magam, mint valaha.
- Persze, nem is úgy gondoltam –motyogta apa. –Csak… Szeretném, hogyha hazajönnél, Claire. Olyan üres a ház nélküled…
- Nem érdekel. Legyél Barbara-val, de én nem megyek haza. Itt maradok Darren-nel, mert szeretem őt –azzal, hogy még nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak, magamhoz húztam Darren-t, és megcsókoltam. Tudtam, hogy hülyeséget teszek, és nagy valószínűséggel örökre elvágtam magam Darren előtt, de csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy megmutassam apának, igenis, boldogulok nélküle, és lám, képes vagyok én is megtalálni a boldogságot.
Bár csak egy egészen rövid csók volt, épphogy csak egy puszit adtam a szájára, mégis, ahogy ajkunk egymáshoz ért abban a pár pillanatban, mintha a felhők felé repített volna. Olyan földöntúli boldogság szállt meg, hogy az szinte leírhatatlan. Mikor azonban el akartam húzódni tőlem, Darren visszahúzott magához, és újra megcsókolt, de olyan hevesen, hogy azt hiszem, erre szokták mondani, hogy „mindent elsöprő szerelem”. Még közelebb húzódtam hozzá, és csak hagytam, hogy magával ragadjanak az érzések, a csókja, a szerelme…
- Öhm… Jól van, elhiszem… -motyogta apa, amitől a varázs persze odalett. Úgy éreztem, mintha víz alól bukkantam volna fel, és zavartan elengedtem Darren-t, majd gondosan kerülve a tekintetét apa felé fordultam.
- Akkor? Van még kérdésed?
Apa egy pillanatig nem felelt, csak nagyon megbántottan nézett rám. El nem tudtam képzelni, mi fáj neki annyira, hiszen én ezzel közel sem okozhattam neki olyan nagy csalódást, mint ő nekem Barbara-val. –Nincs –mondta végül. –De ha bármikor meggondolod magad, akkor tudd, hogy én várlak haza, ha csak egy látogatás erejéig is.
- Majd meglátjuk –mondtam, direkt kihangsúlyozva a többes számot. Apa vetett még egy nem túl barátságos pillantást Darren-re, aztán még egyszer rám nézett, majd sarkon fordult, és ott hagyott minket. A pillanatnyi megkönnyebbülésem azonnal elmúlt, mikor tudatában lettem annak, mit műveltem az előbb.
- Minden rendben? –kérdezte Darren, és kicsit megszorította a kezem, amellyel még mindig fogtam az övét.
- Persze… De lehet, hogy inkább hazamennék… ha nem baj –motyogtam, közben pedig nem mertem a szemébe nézni.
- Dehogyis, megértelek –bólintott, azzal elindultunk vissza a pláza parkolója felé. Menetközben lassan, szinte észrevehetetlenül elengedtem a kezét. Egyszerre sehogy sem találtam a helyemet mellette. Legszívesebben elrohantam volna, és szinte megőrjített a hallgatása! Vajon megharagudott rám? Mit gondolhat rólam, hogy ilyen nyilvánvalóan felhasználtam őt az apám ellen?! Hogy lehettem ennyire idióta?!
De hát visszacsókolt! Vagy csak képzelődtem? Ha nem, akkor most miért nem szólal meg?
Felajánlotta, hogy hazavisz, de inkább a saját autómmal mentem, egyrészt, mert nem akartam itt hagyni, másrészt meg hát elég kellemetlen lett volna egy légtérben lennem vele. Nem tudtam, mi lesz ezután. Tutira elcsesztem az egészet. A fenébe is!
Így siránkoztam magamban, de annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor hazaérve Darren ott várt engem a lakásom előtt. (...)