Írónak lenni nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Az ember a lehető legváratlanabb pillanatokban kaphat ihletet, és olyankor bizony nincs választása, rögtön el kell kezdenie írni. De tényleg így működne?

Sokáig, ha jött egy ihlet, egy ötlet, ha megszólalt egy szereplő a fejemben, vagy bepillantást nyertem egy jelenetbe, azonnal leültem, és kapásból írni kezdtem a történetet, bármiféle tudatosság nélkül. Először, kezdőként még talán működött, hiszen ott még arról volt szó, hogy próbálgassam a dolgokat, bontogassam a szárnyaimat, és kifejlesszem írói stílusomat. Egy idő után azonban rájöttem, hogy – mint általában minden esetben – nem szerencsés fejjel a falnak rohanni. Bár könnyűnek tűnik, hogy leül az ember, és csak belekezd, mondván, majd kiforrja magát a sztori, valójában ez a módszer sokkal több buktatót rejt magában.
Először is, ha így kezdünk hozzá, akkor előfordulhat, hogy menetközben megreked a történet. Ez persze más esetekben is előfordulhat (pl. rossz szemszögválasztás), de ezzel a módszerrel sokkal nagyobb az esélye. És ugyebár, senki nem akar száz oldal után rádöbbenni, hogy a történet kellős közepén kudarcot vallott…
Egy másik lehetséges opció, hogy azért reked meg a történet, mert egyszerűen nem tudjuk kifuttatni oda, ahová kellene, vagy azért, mert annyira elvesztünk a részletekben, vagy azért, mert egyszerűen nem is gondoltuk végig a történet fonalát, végkimenetelét. Ez annyiból szerencsésebb, mint az előző következmény, hogy itt még talán újra lehet kezdeni, vagyis más köntösbe öltöztetni a regényünket, de ez nagyon komoly írói gyakorlatot igényel.
Mit tehetünk akkor? A kulcs: tudatos tervezés. Bevallom, nekem is nehéz volt rá átállnom, hiszen én is az a „csapjunk bele a lecsóba” fajta voltam, és még most is sokszor hajlamos vagyok csak úgy, mindenféle gondolkodás nélkül belekezdeni egy regénybe. A tudatosság azonban mindenképpen meghozza a gyümölcsét. Ne sajnáljuk rá az időt! Dolgozzuk ki részletesen a karaktereket, a jellemüket, múltjukat, személyiségüket, és ami még nagyon fontos: a névválasztás. Gondoljuk végig, ki milyen kapcsolatban fog állni egyik-másik szereplővel, mi az oka az esetleges konfliktusoknak, ki miért teszi, amit tesz. Nem is olyan könnyű, hiszen ha belegondolunk, mi a regényben a szereplők jelenét írjuk le, de a múltjukat nagyon ismernünk kell ahhoz, hogy igazán ütős legyen a sztori. Hiszen úgy kell fogalmaznunk, hogy a sorok között ott legyenek az információk, de az ne legyen egyértelmű. Ha túl hamar árulunk el titkokat, akkor nem lesz érdekes az olvasó számára, viszont ha túl sokáig húzzuk-nyúzzuk, akkor szintén elveszíthetjük olvasóink figyelmét. Ha mondjuk felolvasást tartanánk egy bizonyos hallgatóságnak, akkor ott könnyebb lenne játszani a hangsúlyozással, hogy így visszairányítsuk őket magunkhoz, azonban itt erre nincs lehetőségünk, tehát a könyvön belül kell úgy fogalmaznunk, hogy az, aki a kezében tartja regényünket, egyszerűen ne akarja letenni. Ehhez kell az, hogy végig érezze az olvasó: az író pontosan kezében tartja a cselekményt, a szereplőket. Apropó szereplők: szeressük a karaktereinket! Én mindegyikre úgy tekintek, mintha a barátaim lennének, és nagyon nehezemre esik elengedni őket. Ezt az olvasók is érezni fogják, és akkor ők is közel tudják majd engedni magukhoz a szereplőinket.
Mondom ezt úgy, hogy még soha nem adták ki egy könyvemet sem, de azért van némi tapasztalatom, egyrészt azért, mert sok könyvet olvastam eddigi életem során, másrészt pedig a tavalyi pályázatból is tanultam ezt-azt. Már írtam erről korábban, de azt talán még nem említettem, hogy valaki azt kommentelte a regényem alá: „lelke van”. Lehet, hogy nem volt tökéletes, de lelke az biztosan volt. Ezt kell tehát elérnünk nekünk, íróknak: legyen lelke a történetünknek. A többi pedig már csak kis csiszolgatás kérdése. Tökéletes regény pedig nincs, hiszen folyamatosan fejlődnünk kell a lehető legjobb felé. Ennek legyen első lépése a tudatosság.