Előző részek>>

Másnap mihelyst kicsöngettek az első óráról, eszeveszetten rohantam ki az iskolából, egyenesen a Szent Mihály parkba, ami a nevét az előtte lévő katolikus templomról kapta. Tudtam, hogy nagyon messze van a régi otthonomtól, apáékkal egyszer voltam itt, amikor egy keresztelőre jöttünk. Nem hittem, hogy valaha is itt fogok lakni. 
Hamarabb odaértem, mint Bill, ő ugyanis csak a szokásos, tizenöt perc késésével futott be.
- Nereida! –kiáltott fel, mikor meglátott, majd odasietett hozzám. –Mi van veled? Jól vagy? Borzalmasan festesz!
- Kösz a bókot –húztam el a számat. Pedig hát igaza lehetett, ugyanis azelőtt nagyon adtam a külsőmre, most viszont erre se módom, se kedvem nem volt. Ő viszont nagyon is jól nézett ki, mint mindig, természetesen.
- Jól van na, nem úgy értettem –legyintett. –De mondj már valamit! Komolyan itt laksz, ezen a környéken?
- Igen –kezdtem bele hevesen a panaszáradatba. –Egy vadidegen férfinál, aki azt állítja, hogy apa régi jó barátja, de egyébként mutatott fényképet is, meg minden, szóval biztos igaz, de azért fura, mert apáék sose meséltek róla…
- És te hiszel ennek a csávónak? –meresztett rám nagy szemeket. –Úristen, Nereida, te olyan hülye vagy! Ez tuti csak egy perverz állat, aki ki akarja használni a helyzetedet, és te még képes vagy nála lakni?!
- Nem igazán volt választásom, lévén, hogy még kiskorú vagyok –húztam el a számat. –De inkább beszéljünk másról –kértem, és kicsit közelebb húzódtam hozzá. –Olyan jó, hogy felhívtál és találkoztunk!
Meg akartam őt ölelni, de Bill hátrébb lépett kettőt. –Igen, hát én is örülök neki, viszont nem maradhatok sokáig. Tudod, nem gondoltam, hogy ilyen messze vagy, és még vissza kell érnem.
- Persze… -néztem rá, kissé csalódottan. –De azért majd még találkozunk?
- Majd felhívlak –vágta ki magát rövid habozás után, de már indult is. –Tényleg bocs, de rohanok… na szia! –azzal sarkon fordult, és már ott sem volt. Sírhatnékom volt, ahogy néztem a sebesen távolodó barátom után. Úgy vártam, hogy lássam őt, erre ezt kapom! Szinte rám se nézett! De hát mi baja van velem?
Így gyötrődtem magamban, és azon töprengtem, hogy most mi tévő legyek, amikor hirtelen úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Hevesen dobogó szívvel körbenéztem. Reméltem, hogy Bill lesz az, de annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor Milo-t pillantottam meg, aki kicsit messzebb állt tőlem, egy fánál. Mikor találkozott egy pillanatra a tekintetünk, hirtelen elkapta a fejét, és mintha mi sem történt volna, elindult a park kijárata felé. Először megijedtem, hiszen ezek szerint meglátott engem, de aztán elgondolkodtam: ő vajon miért lógott az iskolából?
- Milo! –kiáltottam el magam, majd hirtelen felindulásból utána rohantam. Kelletlenül megállt, de látszott rajta, hogy nem akaródzik beszélnie velem.
- Hát te meg mit keresel itt? –támadt nekem rögtön, de azért látszott rajta, hogy eléggé zavarban van. Karba tettem a kezem, és kihívóan néztem rá.
- Ugyanezt én is kérdezhetném tőled –vágtam vissza, ő azonban elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- Apa nem fog örülni, ha megtudja, hogy ellógtál a suliból, főleg egy fiú miatt.
- Szerintem akkor sem repdesne az örömtől, ha megtudná, hogy az egyetlen, szófogadó fiacskája szintén lógott –feleltem, mire csak elnevette magát.
- Szerintem azért nekem kicsit jobban hinne. Különben is, én meg tudnám magyarázni, mert a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád.
- Szóval azért jöttél utánam, mert aggódtál értem? –néztem rá őszinte érdeklődéssel, és egy pillanatra valami halvány reménysugár csillant meg előttem, hogy van még, akit érdeklek…
- Mi? Dehogy aggódtam –ellenkezett gyorsan, de nem nézett a szemembe. Zavartan megköszörülte a torkát, és toporogni kezdett. –Jó, figyelj, nagyon úgy tűnik, hogy kvittek vagyunk.
- Ezt magyarázom –nyugtáztam némi elégtétellel a hangomban. –Szóval, akkor mi legyen?
Milo ismét nagyot sóhajtott, és az égre emelte a tekintetét. –Rendben, nem köplek be, de csak akkor, hogyha te is hallgatsz.
- Miért bíznék meg benned? –kérdeztem tőle, kissé félredöntött fejjel. Milo csak gúnyosan felnevetett.
- Talán mert nem hiányzik, hogy pont egy ilyen idétlen kiscsaj buktasson le!
- Ó, értem már! Szóval lenne mit meggyónnod, mi? –vigyorogtam rá, és hosszú idő óta újra éreztem, hogy az én kezemben van az irányítás. Tudatosult bennem, hogy Milo-nak sokkal több félnivalója van, mint nekem. Mert mi a legrosszabb, ami történhet? Maximum, ha Dominic nagyon berág, akkor visszamegyek a nevelőintézetbe. Nem igazán érdekelt ilyen szinten a dolog. Tőlem már mindent elvett az élet, amit csak lehetett, pont nem Dominic után fogok sírni.
- Tudod mit? Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna –javasolta Milo. –Visszamegyünk a sulihoz, megvárjuk, míg apa értünk jön, és szépen hazamegyünk vele.
Felvont szemöldökkel néztem rá. –És akkor visszamegyünk az órára? Az elé gáz lenne…
- Dehogy megyünk vissza. Én legalábbis nem –mondta, és már indult is.
- Csak nem akarsz itt hagyni egyedül?! –szóltam utána ijedten.
- Mondtam már, hogy nem vagyok a bébiszittered –vetette oda, mire megint nagyon dühös lettem.
- Rendben, akkor az első dolgom lesz, hogy megmondalak Dominic-nak! –mondtam diadalmasan, és tudtam, hogy győztem. Milo megfordult, és nagyon barátságtalan pillantást vetett rám.
- Hogy tud valaki ilyen pofátlanul visszaélni a helyzetével… Rendben, gyere velem, de ne várd, hogy még beszélgetni is fogunk!
- Nem is akartam –morogtam, majd elindulunk együtt a park kijárata felé. Úgy tűnt, Milo tényleg nem élvezi a társaságomat, de már én is megbántam, hogy annyira ráakaszkodtam. Igazából csak bosszantani akartam, bár magam sem tudom, miért. Mindenesetre a tervem bevált, és Milo valóban nem szólt hozzám, úgyhogy csak egy megtűrt személynek éreztem magam a délelőtt hátralevő részében. Igazából nem is csináltunk semmi érdekeset, csak leültünk egy félreeső helyen lévő padra, és Milo zenét hallgatott, illetve netezett a telefonján. Jobb híján én is zenét hallgattam, és számoltam a perceket, mikor jön már el az egy óra, amikor végre hazamehetek.
- Egyébként, ha már így felülkerekedtél, akkor nekem is lenne egy ajánlatom –szólalt meg egyszer csak, mikor már hosszú ideje ültünk egymás mellett, csendbe burkolózva.
- Egy ajánlatod? –néztem rá csodálkozva, és kivettem a fülemből a fülhallgatót. Milo kényelmesen hátradőlt a padon, és felülről nézett le rám.
- Nem köplek be apának, ha elmondod, ki volt az a fiú, akivel találkoztál a parkban.
Éreztem, hogy elvörösödök, és összeszorult a torkom. –Semmi közöd hozzá!
- Hát rendben, ha te szobafogságban akarod tölteni a félév hátralevő részét… -vonogatta a vállát, majd felállt a padról, és elindult a járdán. –Én mindenesetre megyek, mert apa mindjárt itt lesz.
Ránéztem a telefonomra. Egy óra lesz tíz perc múlva. Az agyam lázasan járt, ahogy néztem a távolodó Milo után. Tényleg képes lenne megmondani Dominic-nak? Bár azt mondtam, nem érdekelnének a következmények, azért mégse volt ínyemre az a szobafogság…
- Várj! –szaladtam utána. Milo megállt, hogy bevárjon engem, és közben olyan önelégült mosoly terült szét az arcán, hogy legszívesebben bemostam volna neki egyet. –Bill volt az, a barátom. Pontosabban, a volt barátom. Szerintem, legalábbis.
- Micsoda? Te az ilyen bájgúnárokra buksz? Na, gondolhattam volna –mondta gúnyosan, és újra elindult a járdán. Indulatosan megfogtam a karját, hogy megállítsam.
- A véleményedet tartsd meg magadnak. Az információt megkaptad, úgyhogy leszel szíves tartani a szádat –néztem rá fenyegetően. Milo egy ideig a szemembe nézett, aztán lassan a tekintetét a kezemre fordította, ami még mindig a karját fogta. Gyorsan elengedtem őt, és egyet hátrébb léptem. Újra rám nézett, aztán elfordult, és szó nélkül tovább indult. Pár lépés távolságból, aggódva követtem őt. Pont, amikor a suli elé értünk, akkor fordult be Dominic a sarkon az autójával. Tökéletes időzítés.
- Sziasztok, srácok! –köszönt nekünk mosolyogva. –Nahát, milyen pontosak voltatok ma!
Megelőzve Milo-t gyorsan beugrottam a hátsó ülésre, mert még a szemkontaktust is el akartam kerülni Dominic-kal.
- Nagyon csendben vagytok –jegyezte meg Dominic, miközben elindultunk. Milo-ra nézett, majd a visszapillantóból rám, én pedig gyorsan lehajtottam a fejem. –Csak nincs valami baj?
- Nincs! –vágtuk rá egyszerre, talán túl hevesen is. Ez Dominic-nak is feltűnt.
- Biztos? –kérdezte, én pedig még mélyebbre húzódtam az ülésben. Hevesen dobogó szívvel vártam Milo válaszát, mert tudtam, hogy az lesz a döntő.
- Biztos, apa –válaszolta végül, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. –Egyszerűen csak úgy tűnik, kezdjük megtalálni Nereida-val a közös hangot.
- Na, hát ennek nagyon örülök –mosolygott Dominic, és nekem valamiért lelkiismeret-furdalásom lett, amiért hazudtunk neki. Még a szüleimnek sem hazudtam soha, mondjuk az is igaz, hogy nem mondtam el nekik sok mindent – mivelhogy nem is érdekelte őket. 
 

* * *

Ha azt hittük, hogy ilyen könnyen megússzuk, akkor nagyot kellett tévednünk. Két nappal később ugyanis, mikor mit sem sejtve kiléptünk az iskola épületéből, Dominic már az autónak támaszkodva várt minket. Ez már önmagában is nagyon furcsa, sőt, egyenesen vészjósló volt. Milo-val aggódva egymásra pillantottunk, és elég nehéz léptekkel mentünk oda a kocsihoz.

- Helló, apa! –próbált lazának tűnni Milo. –Mi a pálya?

Dominic vetett rá egy olyan szigorú pillantást, amitől szerintem Milo-nak inába szállt minden bátorsága. Nekem úgyszintén. Dominic nem mondott semmit, csak hol rám, hol Milo-ra nézett, majd mikor pár percig ezzel a frászt hozta ránk, ellökte magát az autótól, és beszállt a vezetőülésre. Milo-val már nem is mertünk egymásra nézni, úgy ugrottunk be a kocsiba, mint akire ráparancsoltak. Egyikünk sem akart előre ülnie, úgyhogy a hátsó ülésre préseltük be magunkat. Dominic nem kommentálta a dolgot, csak gázt adott, és majdnem olyan tempóban vezetett haza, mint amilyet múltkor produkált a Supra-val.
- Befelé a nappaliba –mondta, ránk se nézve, amikor megálltunk a ház előtt. Engedelmesen bemasíroztunk hát Milo-val a lakásba, nem mertünk még csak egymásra se nézni. Leültünk a kanapéra, és Dominic is nemsokára követett minket. Ő csak megállt előttünk, és úgy nézett le ránk, szigorúan és határozottan. Most döbbentem rá, milyen hatalmas termete van, és komolyan, megijedtem tőle. Ha kicsit jobb kapcsolatban lettünk volna Milo-val, tutira odasimulok hozzá, hogy ne érezzem magam olyan egyedül.
- Először is megkérdezem: nem szeretnétek nekem elmondani valamit? –szinte pislogás nélkül nézett ránk. Meg se mertünk nyikkanni, csak álltuk a tekintetét. Dominic nagyot sóhajtott, és elkezdett járkálni fel-alá előttünk. –Ma délelőtt hívott engem az igazgató, és azt állította, hogy tegnapelőtt egyikőtök se volt bent az iskolában. Biztos volt benne, hogy le tudom igazolni a távolmaradásotokat. Megtudhatnám, hogy mégis hol mulattátok az időt, és mi célból?
Éreztem, hogy remegni kezdek, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről. Lehajtottam a fejem, és azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld, hogy ne kelljen végighallgatnom Dominic ítélkezését.
- Na és, leigazoltad? –kérdezte merészen Milo. Dominic hirtelen előre támaszkodott az asztalon, mire én ijedten hőköltem hátra.
- A te hiányzásaidat szerintem már akkor sem tudnám leigazolni, ha én lennék az elnök, kedves fiam –válaszolta. –Csak azon csodálkozok, hogy ilyen sokáig félre tudtál vezetni.
- Most se lett volna semmi baj, ha Nereida… -kezdett feleselni Milo, mire figyelmeztetően belerúgtam a lábába. Dominic egyből rám nézett, a tekintetétől pedig rögtön összezsugorodott a gyomrom.
- Igen? És te hol voltál, Nereida?
Már nyitottam a számat, hogy hazudjak valamit, vagy esetleg visszabeszéljek, de ahogy a szemébe néztem, hirtelen megláttam az aggodalmat a düh mögött. Igaz, hogy mérges volt ránk, de mindenekelőtt aggódott, sőt, mintha kicsit szomorú is lett volna, amiért mindketten így átvertük. Emiatt pedig valamiért én is szomorú lettem, és már pont azon hezitáltam, hogy elmondom neki az igazat, amikor Milo hirtelen közbeszólt:
- Nereida nem érezte jól magát a suliban. Első óra utáni szünetben pont láttam, amikor kirohan az épületből, és úgy tűnt, elég rossz bőrben van, úgyhogy utána mentem.
Dominic pár másodpercig némán nézett minket, mintha így akarná kiszűrni, hogy most is hazudunk-e. –És akkor miért nem szóltál az osztályfőnöknek, Nereida? Te pedig miért nem egyből hazahoztad, Milo?
- Azért, mert…
- Én nem akartam –vágtam most közbe. –Szégyelltem magam, amiért rosszul lettem, és nem… nem akartam, hogy te is aggódj miattam.
- Mondtam már neked, hogy nem kell mindent egyedül megoldanod –rázta a fejét Dominic, de kissé meglágyultak az arcvonásai. –Úgyhogy máskor, ha ilyen van, akkor légy szíves, és én legyek az első, akinek szólsz, oké?
Gyorsan bólintottam, de közben kerültem a tekintetét. Dominic figyelme most újra Milo felé fordult. –Akkor legalább most már tudom, mire értetted, hogy kezdtek közelebb kerülni egymáshoz, és ennek tényleg örülök. És csak hogy tudjátok, természetesen leigazoltam azt a napot.
- Köszönjük –motyogtuk egyszerre. Dominic halványan elmosolyodott.
- Oké, akkor mára legyen elég ennyi fejmosás. Milo, veled viszont még beszédem van. Nereida, te felmehetsz a szobádba, ha szeretnél.
Nem kellett kétszer mondania, úgy spuriztam fel a lépcsőn, mint akit kergetnek. Képtelen voltam viszont nyugodtan megülni, türelmetlenül vártam, hogy Milo mikor jön utánam. Amikor aztán meghallottam a lépteit a lépcsőn, megálltam az ajtómban, és ott vártam őt. Mikor felért, nem szólt semmit, csak felvont szemöldökkel rám nézett.
- Mi van?
- Semmi, csak… szóval, köszi, hogy falaztál nekem –mondtam halkan, és még egy halvány mosolyt is megeresztettem felé.
- Csak tudnám, hogy miért tettem –rázta a fejét. –De legalább te megkaptad, amit akartál. Én lebuktam, és szobafogságra ítéltek, te viszont megúsztad. Szép az élet, nem igaz?
- De én nem akartam, hogy te bűnhődjél –feleltem kissé elanyátlanodva. Milo csak vállat vont, majd kikerült engem, és bement a szobájába. Tényleg nagyon sajnáltam őt, úgyhogy lementem a lépcsőn, hogy megkeressem Dominic-ot. Pont a konyhában volt, és evett.
- Te is éhes vagy? –kérdezte mosolyogva.
- Nem… -ráztam a fejem, majd óvatosan leültem mellé. Zavartan tördeltem az ujjaimat, nem tudtam, mi is mondjak. –Szóval, én csak… szerintem… mármint, nem akarok beleszólni, de… muszáj volt Milo-nak szobafogságot adni? Elvégre csak nekem segített.
- Nem a tegnapelőtti miatt jár neki a büntetés, hanem mert túl sok minden szól ellene –magyarázta.
- Jó, de ez most tényleg úgy jön le, mintha énmiattam bűnhődne –akadékoskodtam. Dominic lerakta az evőeszközt, és egyenesen a szemembe nézett.
- Ne szégyelld magad amiatt, hogy rosszul lettél, Nereida, ez bárkivel előfordulhat. Tényleg.
Nyeltem egyet. Olyan szívesen bevallottam volna neki az igazat, de valamiért mégsem ment. Gyáva nyúl vagy! –szóltam rá magamra gondolatban.
- De akkor legalább én is hadd kapjak valami büntetést –vetettem fel. –Mondjuk letöltöm én Milo szobafogságának a felét, vagy mit tudom én…
- Nézd, Nereida. Nem látom értelmét a büntetésnek. Még ha esetleg úgy is lett volna, hogy csak úgy simán ellógtál a suliból, akkor sem büntettelek volna meg, de ebben az esetben meg pláne, hogy nem teszem. Úgy gondolom, nem a szobafogság az, amire feltétlenül szükséged van. Milo miatt pedig ne aggódj –tette hozzá mosolyogva. –Ki fogja bírni, erős fiú ő. Volt kitől örökölnie.
Ez egy olyan mondat volt, amitől kicsit el kellett nevetnem magam.
Jó hangulatom persze nem tartott sokáig.
A délután többi részét a szobámban töltöttem, miután én is megebédeltem Dominic-kal, majd segítettem neki elpakolni az edényeket. Ezután ő kiment a garázsba dolgozni, én pedig visszavonultam házit csinálni. Meglepő módon a komfortérzetem kezdett kicsit helyrejönni, ám ez nem tartott sokáig, mert estefelé rezgett a mobilom. SMS-em érkezett. Először nem is értettem, ki írhatott nekem, aztán nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam a kijelzőn Bill nevét – majd rögtön a mélybe zuhant a hangulatom, amikor elolvastam az üzenetét.
Ne haragudj, de nekem ez a kapcsolat így nem fog menni. Remélem, megtalálod a boldogságot majd valaki mással. 

- Mit akarsz, és ki engedte meg, hogy bejöjj ide? –vont kérdőre Milo, mikor kopogás nélkül berontottam a szobájába, becsaptam magam mögött az ajtót, és holtra vált arccal néztem rá.
- Segítened kell –mondtam fojtott hangon.
- Mi van?! A mai nap után még van pofád a segítségemet kérni?
- Kérlek, Milo –szinte már sírtam a tehetetlenségtől. –Muszáj elmennem Bill-hez, különben szakít velem! Könyörgöm, csak arra kérlek, hogy fedezz engem, amíg visszajövök.
- Aha, és mikor lesz az a „majd”?
- Igyekszem, megígérem. De kérlek… Könyörgök… -esdekeltem.
- Tudod, milyen gáz, ha egy lány fut egy fiú után? –kérdezte, és most a hangja egész őszintén csengett. Felállt, és kicsit közelebb jött hozzám. –Ha elfogadod egy pasi tanácsát, akkor nem mész oda. Nem ér annyit.
- Te ezt nem értheted –ráztam a fejem. –Bill jelenleg az egyetlen biztos pont az életemben. Nem veszíthetem el.
- Nem tudlak lebeszélni róla, ugye? –nézett rám, majd mikor megráztam a fejem, hangos felsóhajtott. –Hajj, rendben, fedezlek! De ez az utolsó alkalom!
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! –hálálkodtam, és úgy elfelejtkeztem magamról, hogy a nyakába ugrottam, aztán már ott sem voltam.
Dominic-nak igaza volt abban, hogy a régi lakóhelyemhez való eljutás egyáltalán nem volt problémamentes, sőt. Annyi volt a szerencsém, hogy félúton elértem egy jó csatlakozást, úgyhogy háromnegyed óra múlva már ott is voltam. Különös érzés volt újra azon a jól ismert környéken járni, amely mégis teljesen idegennek tűnt most számomra. Kellett pár perc, mire újra tájékozódni tudtam, így hamar elértem Billék házához, ami csak kicsit volt kisebb, mint a mi régi, családi otthonunk, de ugyanazon az elit környéken volt, csak éppen két utcával lejjebb. Úgy tűnt, azon az estén üldöz a szerencse, ugyanis volt barátom pont szembejött velem az utcán, pár haverjával.
- Bill! –siettem oda hozzájuk, mire mind elég érdekesen néztek rám. Gyanítottam, hogy a barátai nem tudnak engem hova tenni, ugyanis a külső megjelenésem meg sem közelítette a régi színvonalat. Mindenesetre próbáltam magabiztosnak látszani. –Megkaptam az SMS-edet.
- Aha… És, akkor mit keresel itt? –értetlenkedett Bill, a többiek pedig halkan összeröhögtek.
- Hát, én csak… szeretném, ha megbeszélnénk –mondtam, és a hangom nagyon bizonytalanul csengett. A haverjai most már nem is leplezték, milyen jól mulatnak rajtam, Bill pedig nagyot sóhajtott.
- Nézd, Nereida, szerintem ezen nincs mit megbeszélnünk. Világosan leírtam mindent az SMS-ben.
- Nem írtál le semmit! –heveskedtem. –Miért szakítasz velem? Miért nem fog ez működni? Hiszen szeretlek!
- De én téged már nem, fogadd el –rázta a fejét, és látszott rajta, milyen kellemetlen neki ez az egész. –Különben is, semmi kedvem egy olyan csajjal járni, aki egy vadidegen férfival él együtt, akivel ki tudja, mit csinálnak.
Leesett az állam, úgyhogy még el sem tudtam hárítani ezt az undorító vádat. Bezzeg a barátai jót nevettek, elismerően veregették a vállát, és közben lenéző pillantásokat vetettek rám.
- Na gyere már, Bill, ne várakoztassuk meg a csajokat! –intett az egyikük, majd elindultak. Bill, gondosan kerülve a pillantásomat a nyomukba eredt. Még kétszer kiabáltam utána, de aztán inkább elhallgattam, a hangos nevetésük azonban még sokáig visszhangzott az utcán. Aztán egyszer csak rám telepedett a csend, mint valami sűrű ködfelhő, és én nem láttam a kiutat belőle. Valami elviselhetetlen módon szorította a mellkasomat, mégis képtelen voltam sírni. Csak azt éreztem, hogy nem akarok tovább ott maradni. Úgyhogy elindultam hát az utcán, nem is nézve, merre megyek, így egyszer csak a családi házunk előtt lyukadtam ki. Felnéztem az előttem magasodó épületre. Az egykor gondosan nyírt gyepet felnőtte a gaz, és az egész házat körüllengte valami fojtogató sötétség, egyfajta fullasztó, nyomasztó légkör. Megfogtam a kilincset, hogy bemenjek a kisajtón, de az természetesen zárva volt. Ez aztán végképp letört engem, lerogytam a kerítés tövére, és a kezembe temettem az arcom. Nem tudtam elhinni, hogy ha egyszer ilyen közel vagyok az otthonomhoz, miért nem mehetek be? Még sose voltam kizárva a saját házamból, most pedig úgy éreztem, mintha ezzel a saját életemből zártak volna ki…
Aztán hirtelen eszembe jutott valami, ami nagyon felvillanyozott. Gyorsan felálltam hát a földről, és elindultam a hátsó udvar felé. Ott ugyanis a kerítés egyik deszkalécét el lehetett mozdítani a helyéről, így be tudtam csusszanni az udvarra. Kiskoromban sokszor használtam ezt a titkos kis járatot, most pedig újra igénybe vettem. Ahogy a gondozatlan füvön lépkedtem, valamiért olyan érzésem volt, mintha egy temetőben járnék, és még féltem is, nehogy valaki meglásson. Óvatosan odamentem a teraszra, ahol ott volt a hintaágy, amelyben mindig is úgy szerettem ledőlni suli után, hallgatni a madarakat, és élvezni a csendet, a magányt. Ahogy leültem a kárpitra, porfelhő tört fel belőle. A kis kerti asztalon még ott volt a cetli, amit anya írt nekem, mielőtt magamra hagytak: Nereida, kaját találsz a hűtőben, ma hoztuk az étteremből. Ha elfogyna, a pénzt tudod, hol találod, és rendelj magadban nyugodtan! Az ajtót jól zárd be, és ne engedj be idegeneket! Hétfőn találkozunk!
Szemeim előtt elmosódtak a betűk, majd két könnycsepp hullott a papírra. De ennyi, több sírást nem tudtam produkálni, pedig nagyon jól esett volna. Tehetetlenül végigdőltem a hintaágyon, fejemet a díszpárnába fúrva, és vártam, hogy enyhüljön a fájdalom. Közben teljesen elfeledkeztem az időről, besötétedett, engem pedig néha-néha elnyomott az álom. Még Dominic-ról és Milo-ról is teljesen megfeledkeztem, nem érdekelt, hogy hány óra van, hogy jutok haza, meddig leszek itt… semmi nem érdekelt. Nem tudtam, mit akarok, nem tudtam, mi lenne jó. Vissza akartam kapni a régi életemet, még akkor is, ha abban is sokszor csak szenvedtem.
Aztán egyszer csak, végtelennek tűnő idő múlva mintha valaki a nevemet kiabálta volna. Nem is érdekelt, gondoltam, biztos csak képzelődök. Befordultam inkább a hintaágyon, és magamra terítettem a takarót, amivel télen anya takarta be mindig a térdét a tévénézés közben. Mármint azon kevés alkalmakon, amikor otthon volt. Emlékszem, hogy már fiatal kora óta mindig térdfájós volt, és a legkisebb hidegre is sajogni kezdtek az ízületei. Most tehát ezzel a pléddel takaróztam be szorosan, és lehunytam a szemem. A nevemet kiáltozó hang pedig szép lassan elhalt, én pedig reméltem, hogy nemsokára az öntudatlanságba süllyedek.
Aztán egyszer csak egy kéz érintette meg a vállam. Ijedten rezzentem össze, és hirtelen fordultam meg a hintaágyon. Egy őrült pillanatig átfutott bennem a gondolat, hogy talán Bill lesz az, és bár valóban egy férfival néztem szembe, de az közel sem hasonlított a volt barátomra, sem termetét, sem az életkorát, még kevésbé a hangját tekintve.
- Nereida! Hála az égnek, hogy megvagy!
Bambán pislogtam rá, aztán szép lassan kezdett tisztulni a látásom és az elmém is – de ezzel egy időben, mikor felismertem a megtalálómat, dühös indulat borította el az agyamat.
- Mit keresel te itt? –támadtam neki, és gyorsan felültem.
- Hát téged! –válaszolta Dominic. –Már azt hittem, sosem talállak meg… még jó, hogy eszembe jutott a régi házatok.
- De miért jöttél utánam? –kiabáltam, és felpattantam a hintaágyról. –Miért nem tudsz békén hagyni? Nem tetted még eléggé tönkre az életem? Mindent elvettél tőlem, még Billt is! Mikor hagysz már békén?!
Ziháltam az indulattól, és úgy meredtem rá, mint egy közellenségre. Dominic lassan felállt, én azonban gyorsan hátráltam.
- Nereida, nyugodj meg –kért halkan, de nem jött közelebb.
- Menjél innen! –szóltam rá remegő hangon. –Nincs jogod bejönni ide! Ez betörés! Ha nem tűnsz el innen azonnal, kihívom a rendőrséget!
- Erre semmi szükség –mondta, szokatlanul türelmes hangon. Kicsit közelebb lépett hozzám, és óvatosan kinyújtotta felém a kezét. –Gyere, menjünk haza. Nincs semmi baj.
Pár másodpercig csak mereven bámultam a kezét, majd hirtelen sarkon fordultam, és rohanni kezdtem, bár magam sem tudtam, hova. A bejárati ajtóhoz futottam, és eszeveszetten rángatni kezdtem, hátha kinyílik, de persze nem így történt. Ettől teljes sokkot kaptam, és megindultam az utca felé, de Dominic elkapott hátulról, és szorosan tartott engem, hogy ne tudjak elmenekülni.
- Engedj el! Hagyjál, hadd menjek! –kiabáltam, és közben kétségbeesetten kapálóztam, de nem tudtam kiszabadulni a karjai közül. Dominic nem mondott semmit, csak erősen, mégis nagyon gyengéden tartott engem. Egy idő után elhallgattam, majd a rángatózást is abbahagytam, szinte teljesen kiment belőlem az erő, ha nem fogott volna, akkor biztos, hogy összecsuklok, mint egy zsák. A fejem előrebukott, és nem bírtam tovább, elsírtam magam. Dominic szembe fordított magával, én pedig nem ellenkeztem, sőt, szinte kaptam utána, nekidőltem a mellkasának, és eláztattam a felsőjét a könnyeimmel. Dominic átölelt engem, és egyik kezével a hajamat simogatta, de nem szólt semmit. A hallgatása azonban sokkal jobban esett, mint bármi. Úgy éreztem, mintha egy nagyon mély sebet felszakítottak volna a lelkemben, csak ömlöttek belőlem a könnyek, képtelen voltam abbahagyni a sírást. Dominic nem sürgetett, hanem türelmesen kivárta, amíg úgy-ahogy megnyugszom.