Tegye fel a kezét, akinek kiskorában nem volt legalább egy láthatatlan barátja. Az, aki nem létezett, mégis olyan közel állt hozzánk, akivel órákig tudtunk gondolatban beszélgetni, és ha senki ránk se bagózott, akkor sem voltunk egyedül, mert ő ott volt nekünk… Természetesen már nagyon régen kinőttem ebből a korszakból, de mai napig emlékszem halványan a láthatatlan barátomra, aki aztán, ahogy telt az idő, szép lassan elhalványodott, majd végleg eltűnt – hogy aztán, évekkel később átadja a helyét másoknak. Mert egy írónak mindig vannak láthatatlan barátai – mégpedig a szereplői.

A szereplők vajon csak eszközök az író kezében, akiknek a segítségével megalkotja a könyvét? Nem hinném. Hiszen egy könyvet olvasva nem az íróhoz kezdünk kötődni, hanem a szereplőkhöz – többhöz vagy kevesebbhez, ez változó, de legalább egy szereplőt mindenképpen kinézünk magunknak. Szerintem azonban ez csak akkor valósulhat meg az olvasónál, hogyha az író is szereti a karaktereit. Mert ha nem szereti őket, ha nem kötődik hozzájuk, akkor nem lesz meg a könyvnek az a különös, magával ragadó varázsa, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megnyerje magának az olvasót. Legjobb esetben az író gondosan kidolgozza a szereplőinek a karakterét, jellemét, személyiségét – hacsak nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy amikor az adott szereplő megszólal a fejében, akkor egy adott, konkrét, kiforrott személyiség is társul hozzá. Mert ilyen is van. Hiszen az általunk kitalált szereplők valamilyen formában ott élnek körülöttünk. Vagy mi magunk vagyunk azok, vagy barátaink, családtagjaink, esetleg egy sztár, akiért annyira rajongunk… De a lényeg: nem közömbösek számunkra. Sőt, nem is lehetnek közömbösek!
Vannak olyan szereplők az életemben, akiknek nagyon nehezemre esik elengednem a kezét. Az is előfordult, hogy befejeztem egy regényt, de hetekkel később belevágtam a folyatásba, egyszerűen azért, mert képtelen voltam elválni a szereplőimtől. Nem akartam őket elengedni, velük akartam lenni továbbra is. Ez így talán hülyén hangzik, és nyilván túlzás is kicsit. Aztán volt olyan is, hogy egy-egy karaktert továbbvittem egy másik könyvbe, csak más nevet kapott. Ezt többször eljátszottam, de rájöttem, hogy ez sem igazán járható út, hiszen a személyisége annyira kiforrott volt az egyik regényben, hogy a másikban ugyanaz már nem állta meg a helyét, ezért hát pár tíz oldal után a történet szó szerint befuccsolt.
Egy szó mint száz: nagyon szeretem a szereplőimet. Kivétel nélkül az összest, még a negatív karaktereket is, bár rám nem jellemző az, hogy éles határt húzok a rossz meg a jó között. Minden jóban van valami rossz, és minden rosszban van valami jó, vagyis egyikük sem tökéletes – hiszen az életben is így van. Na jó, általában beleesek abba a hibába, hogy a lány karaktereket gonoszkodónak ábrázolom, a fiúkkal pedig túl elnéző vagyok – ez bizonyára annak tudható be, hogy a fiúkkal mindig is sokkal jobban kijöttem, és  a „barátnő” fogalmat, mint olyat, egyszerűen töröltem a szótáramból. Ezért, ha arra kérnének, hogy soroljam fel az eddigi összes karakteremet, kapásból csak fiúkat sorolnék fel, és rögtön tudnám is mondani, miért áll hozzám mai napig olyan közel. Mert bár furcsa, de tényleg így van: tizenkét éves korom óta írok, de szinte egyik karakteremet sem felejtettem el. Néhányuk valamilyen formában még mindig visszaköszön, bár most már azért igyekszem őket „békén hagyni”, és nem rájuk erőltetni egy újabb sztorit, ami talán teljesen távol áll a személyiségüktől.
Laikusok talán kicsit furcsán érzik magukat, miközben ezeket a sorokat olvassák, de aki valaha is próbálkozott írással, az bizonyára átérzi mindezt. Szerintem a jó könyv megírásához vezető első lépés a szereplők komolyan vétele. Hiszen, ha őket nem vesszük komolyan, akkor tulajdonképpen saját magunkat nem vesszük komolyan. És itt most nem kell félreérteni, hiszen én is azon az elven vagyok, hogy inkább írjak teljes szívből közönség nélkül, mint a közönségnek, de feladva önmagam. De ha már teljes szívből akarunk írni, akkor teljes szívből közeledjünk a szereplőinkhez is – mert ha ezt tesszük, akkor fogják az olvasóink is szívükbe zárni őket. Márpedig ez a célunk, nem igaz?